ennek nem találtam megfelelő címet

Van, amikor nem tudsz írni valamiről. Van, amikor semmiről sem tudsz írni.

Néha nehéz szavakat, kifejezéseket, vesszőket és pontokat találni, hogy megfelelő köntösbe bújtathass valamit. Akármit. Hogy akármilyen köntösbe bújtathasd.

Néha ijesztő; talán azt hiszem ilyenkor, hogy semmi sem jelent semmit, nekem meg végképp nem jelent semmit. Vagy talán még annál is kevesebbet, egy fáradtan, unottan beleölt gondolatot. Rááldozott, felesleges felszínességek.

Egy letolt nadrág, egy másik meztelen lány. Vagy lehet, nem is meztelen. Képek, morzsányi információkból összeácsolt hamis emlékek, amelyektől elfog a remegés: nem képletesen, igazi, fájdalmas remegés, borzongás, az egyetlen dolog, ami képes falat emelni közém és a gondolataim következményei közé. Lebonthatatlan falat.

Üresnek érződő mondatok mindenről, aminek oly sokat kellene jelentenie.

Egy Google keresés a megcsalás szinonimáira, hiszen ez nem lehet az a szó, ami olyan sok fájdalmat okoz. Túl puritán, korlátolt. A jelentéssel legalább megvan az összhang.

Hűtlenség.

Félrelépés.

Hányinger.

A legrémisztőbb a közömbösség. Valami baj van velem, éreznem kellene a szenvedést, a kínt. Érezni akarom.

Lebonthatatlan a fal.

Csók, egy túlontúl ismerős arc, kar, test egy másik, ismeretlen testen. Szúró fájdalom, majd egy egekbe emelkedő fal, elvéve mindent, amibe belekapaszkodhatnék, ami megmenthetne ettől a semlegességtől.

– Ugye megbocsátasz?

– Igen.

Csend közöttünk, egymásba fonódó ujjak.

Tudni akarom, hogy kikkel és hányszor történt meg.

Nem szólok semmit és te sem mondasz semmit. Nem könyörögsz, nem beszélsz semmiről, én pedig fáradtan megadom magam neked.

Néha még eszembe jut: legtöbbször Gyarmati Fanninak szeretem érezni magam, téged pedig Radnóti Miklósnak látlak, talán van ebben valami titkosan, édesen közös, ahogy Fanni sorait olvasom és érzem, tapintom, amit ő érzett és tapintott. „Aztán bemegyek a szobába, és nyájasan üdvözlöm Juditot. Nagyon megviseltnek látszik Mik is, és meglehetősen csapzott. Önkéntelenül odafigyelek a díványra, összenyomódott párnák, mintha az előbb feküdt volna rajta. Mindegy, nem veszem észre.”[1]

---

[1] Gyarmati Fanni naplójából