három perc, öt másodperc

Kis rövidke.

Nem emlékezett, hogy milyen volt az idő, talán tavaszra járt, talán a kicsit minden bizonnyal rövid ruháját viselte, aminek nem volt szüksége jelentősebb szélre, hogy az égbe lebbenjen, belekapaszkodjon a levegőbe és ne eressze, amíg valaki a helyére nem igazította, erőszakosan és nyersen. Talán az arcát éppen ahhoz az olcsó, durva szőrű, egyre csak pelyhedző kabáthoz  nyomta, amihez mindig tette. Hannes tavaszi, őszi, téli és nyári kabátjaként ez funkcionált, cigaretta füst aromájú, egy ponton szakadt: nem keltette rongyos ruházat látszatát, mindössze egy nevetnivaló kis lyuk volt a hóna aljában, amibe az ember mosolyogva bedugta a kisujját, mikor észrevette.

Tehát az időjárásra nem emlékezett.

A külváros nagyon különbözött attól, amit megszoktak: többnyire kihalt volt, céltalan macskák rótták a háztetők végetnemérő sorait, a metró állomás pedig több, mint két perc sétára helyezkedett el a lakásuktól. (Három perc, öt másodpercre, stopperrel mérve, a lépcsőn egyszer megtorpanva, a hirtelen megjelenő majd tovatűnő felismeréstől, miszerint nincsen náluk pénz. Volt. Szóval az állomás kellemes tempóban három percre volt.)

A nap a végéhez közelíthetett, mert az emlékeiben a megállótól futottak éppen hazafelé, nevetve, egymás kezébe kapaszkodva, ujjaik szorítása fehérre változatta a kezüket, az arcuk meggypiros árnyalatban ragyogott.

– Úgy festesz, mint mikor legutóbb leégtünk – jegyezte meg minden szót két levegővétel közé tagolva Hannes.

– Leégtél – javította ki tárgyilagosan Sophie. – Nekem az az alapvető árnyalatom.

Az utca sarkon megtorpantak, a sarkon, ahol egy görög étterem kapott helyet, minden féle furcsán gyrosra hajazó fogásokkal, óriási tányérokon, elfogyaszthatatlan mennyiségben egy ebéd alkalmával. Hannes előredőlt, Sophie pedig a hátára ugrott, ahogy minden este. Hannes az utolsó tíz méteren a lánnyal a nyakában futott, önfeledten, a combját szorítva, igyekezve minél nagyobb sebességet elérni. Mosollyal az arcán csókolta meg Sophiet, miután lihegve letette. Sophie combján piros nyomok maradtak. 

– Pehely vagy – vetette oda mellékesen.

Az emlékében nem érezte az ajkát az övén, sem a kezét a lábán, sem karját maga körül. Egyszerű, silány képek voltak, egymás követő vidám jeleneteknek szánt kockák. Abban sem volt biztos, hogy ezek a szavak hagyták el a szájukat, hogy meggypiros volt az arcuk, hogy egymás kezét szorították. 

Egy kósza könnycsepp indult el az orra mellett.